2016. szeptember 21., szerda

9. rész Vadászat a vadászra


Sziasztok!

Ne haragudjatok a késésért, de mint szinte minden blogírónak nekem is elrabolja az időmet a suli… De cserébe most egy kicsit hosszabb rész következik! :)  
Jó olvasást!

Elértünk az emlékeimben szereplő nagy szinte fekete fához, majd onnan jobbra mentünk ahol bokrok zárták el előlünk a kis utat.
- Na, és innen hogyan tovább? - érdeklődött Lea.
- Csak figyelj! - mondtam, én pedig reménykedtem benne, hogy meg tudom még azt csinálni, amit évekkel ezelőtt. Vettem egy kis lendületet, majd felugrottam, elkaptam a fa egyik ágát és átlendültem a bokrok felett. Sikeresen földet értem guggolásba és a kezemmel megtámasztottam magam, hogy el ne veszítsem az egyensúlyom.
- Ezt te sem gondolod komolyan!? - kiáltott a túloldalról Lea.
- Gyere már! Ha én meg tudtam csinálni, akkor te is! - mondtam, de mire a mondat végére értem, meg is láttam a levegőben kapálódzó Leát, aki négykézláb ért földet.
- Legközelebb én mondom meg merre megyünk. - nézett fel rám, miközben kifújta az arcából a haját. Rávigyorogtam, majd felsegítettem, és tovább mentünk az egyre sötétedő erdőben.
- Miért pont este lesz a verseny? - kérdeztem.
- Mert így biztonságosabb. Nappal nem repülhetünk magasan, nehogy észrevegyenek az emberek. Mondjuk erre nem is laknak, de mindegy.
- Amúgy jól ismered Ryen-t? - kérdeztem egy kis hezitálás után. - Mármint, hogy elég sokat tudsz erről az emlékes dologról.
- Ne félj, bennem bízhatsz, és igen. Sokat vagyok Daniellel meg vele. Ők jó társaság, és most végre jött egy normális lány is. - mosolygott rám.
- Ha én normális vagyok, akkor milyenek a többiek?
- Ne akard tudni! - nevetett fel. - Van két lány, akik csak magukkal foglalkoznak, meg egy aki minden percben a könyvtárban lóg. Abban is kételkedem, hogy hazajár aludni. - rázta meg a fejét.
- Meg vagyunk mi, akik az erdőben kalandoznak. - mondtam viccelődve, de ekkor meghallottam egy ág gyanúsan hangos reccsenését. Megtorpantam és éreztem, ahogyan kiélesedik a látásom miközben körbenéztem. Lea is megállt és beleszimatolt a levegőbe. Én is így tettem, de az erdő tipikus illatán kívül nem éreztem semmit. Biztos ezt is megtanítják majd, hogyan lehet szétválasztani és megkeresni egy szagot.
-  Na, szagot fogtál? - kérdeztem, mire csak megcsóválta a fejét. Még egy reccsenés, mire megpördültünk a tengelyünk körül. A fenyegetettség érzésére előtörtek a karmok az ujjaim végén és éreztem, hogy a fogaim hegyesebbek a szemfogaim pedig hosszabbak lesznek. Óvatosan végigsimítottam rajtuk a nyelvemmel, de mégis megkarcoltam mikor erősebben odanyomtam az egyikhez. Lea furcsa, mély morgásszerű hangot hallatott, és mikor odanéztem láttam, hogy ő is hasonlóan néz ki. Újabb reccsenés, most már közelebbről. Az ösztöneim azt súgták, hogy kapjam el azt, ami körülöttünk ólálkodik, és ez még tőlem is szokatlan volt. Biztos közrejátszik a sárkány énem, mert az emberi már régen lélekszakadva rohanna máshová vagy pedig megdermedt volna. Már éppen azon voltam, hogy a betolakodó felé vessem magam, de ekkor egy nyílvessző suhant el mellettem a karomat a ruhámnál fogva a fához szegezve. Meglepetten felkiáltottam, mert a nyíl a bőrömet is súrolta. Most már nem akartam megtudni, hogy kivel állunk szemben, hanem szabadulni akartam, és minél messzebb kerülni innen. Lea egyszerre káromkodva és morogva idefutott és egy hirtelen rántással kihúzta a nyilat a fából. Felszisszentem, ahogy a nyílhegy végigsúrolta a bőrömet. Ledobta a földre a nyilat, majd villámgyorsan futni kezdett a támadónk után. Utána kaptam volna, de túl gyors volt, és rögtön el is tűnt a szemem elől. Néhány perc múlva pedig csalódottan tért vissza.
- Nem találtam. Komolyan még szaga sincsen! Milyen lény az, aminek nincs semmilyen szaga? Lábnyomot sem találtam a földön, mintha nem is járt volna itt senki! - bosszankodott.
- Szóljunk erről a többieknek? - kérdeztem.
- Nem is tudom. Majd holnap elmondjuk Ryenéknek, és majd eldöntjük. Ők mindig benne vannak a furcsa dolgok kiderítésében, és ezt nem hagyjuk annyiban! Levadásszuk! Most viszont menjünk a versenyre, mert lekéssük. - mondta, és elkezdett maga után húzni.
- Te nem is aggódsz egy kicsit sem? Mi van, ha visszajön? - gondolkoztam.
- Nem fog. Amúgy sem bírna egyedül egy sárkányfalkával. Viszont az idegesít, hogy nem éreztem semmit. - válaszolt úgy, mint aki lezártnak tekintette a témát. Sóhajtva megadtam magam, majd a következő elágazásnál visszahúztam, mert rossz felé ment. Nem is tudom, hogyan tájékozódok még sötétben is, de hallgattam a megérzésemre.
- Amúgy jól látunk a sötétben? - kérdeztem.
- Persze. - nézett rám, és észrevettem, hogy a szemét nem változtatta vissza normálisra. - De csak sárkány szemmel. - kacsintott, én pedig megfogadtam a tanácsát és kipróbáltam. Hát tényleg jobb volt így. Mintha levették volna a sálat a szememről, úgy kivilágosodott minden. Persze nem úgy mintha nappal lenne, hanem inkább úgy mintha a Hold erősen világítana. Nemsokára ki is értünk az erdőből, és megpillantottuk a röppályát. Kiszúrtunk egy részt ahol nem voltak annyian, de nem csak mi, mert egy nagyobb csapat is megcélozta magának azt.
- Futás! - kiáltotta, és teljes erőbedobással rohanni kezdett.
- Ugyan már! - sóhajtottam, de végül mégis utána mentem. Egyre gyorsabban futottam,  majdnem, mint első nap. Éreztem, hogy a szemem megváltozik, és az izmaim erősebbek lesznek. Nem kellett sok és utol is értem Leát, aki ezt csodálkozva fogadta, hiszen jókora előnnyel indult. Szélesen elmosolyodtam, majd még nagyobb sebességre kapcsoltam. Jó érzés volt versenyt futni a széllel. Hamarabb odaértem a kiszemelt helyre, mint a másik társaság, és mögöttem nemsokára Lea is feltűnt.
- Nocsak! Te meg ki vagy? - állt meg előttem egy lány fensőbbségesen, túlságosan fennhordva az orrát. Már a tartásából megítéltem, hogy ő az egyik nem kedvelt személy, akiről Lea mesélt.
- Láthattad őt a beavatáson. De gondolom akkor is el voltál foglalva magaddal. - mondta csípőre tett kézzel Lea.
- Ó, hát veled van. - mosolyodott el gúnyosan a lány, miközben sötétbarna haját hátradobta a válla fölött. - Kár, hogy a nyomikat választottad. - fordult felém.
- Én nem látok itt senki nyomit! - hangsúlyoztam jobban az utolsó szót, és kérdőn felvontam a szemöldököm.  
- Láttam, ahogy futsz. Biztos te Földi futó vagy. Szegényke majd nem tud repülni, mint a többiek. - nevetett fel kárörvendően.
- Akármi is vagyok, én legalább tudok gyorsan futni, de lefogadom te repülésben is mindig a sort zárod. Én majd eltudok menekülni, ha kell, téged meg levadásznak, mint a leggyengébbeket! - villantottam rá fénylő sárga szemeimet, mire félelemtől elkerekedett szemekkel elkezdett hátrálni. A csatlósai szorosan követték őt, és vele együtt távoztak, de a mögöttük lépdelő fiúk lassan érdeklődve felénk sétáltak. Éreztem, ahogy a szemem még fényesebb lesz, és oldalra léptem, hogy jobban eltakarjam Leát. Nem tudom miért, de előtört belőlem a védelmező ösztönöm.
- Menjünk innen! - súgta a fülembe Lea. - Köztudott, hogy a beképzelt csajokat általában a beképzelt, bunkó fiúk követik. - magyarázott. - Eddig sem vágytam ennek a " menő " csapat társaságára, és ez most sem változott. - tette hozzá bosszankodva, miközben elkezdett hátrafelé ráncigálni.
- Várjatok!  - kiáltott utánunk egy kellemes, mély hang. Egyből meg is torpantam, amit Lea nem igazán díjazott, de hát így hatott rám ez a különös hang. Lassan megfordultam és egy nálam vagy húsz centivel magasabb, barna hajú fiúval találtam szemben magam. Elmosolyodott, én pedig belenéztem a szemébe, de bár ne tettem volna. Ugyanis az még nagyobb befolyással volt rám, mint a hangja. Gyönyörű, mélykék szeme olyan volt, mint egy feneketlen kút, ami fogva tartotta a tekintetem. Ha akartam volna sem szabadulhattam.
- Te vagy az új tag, Sophie ugye? - kérdezte barátságosan.
- Igen. - bólintottam miközben lesütöttem a szemem, de mikor újra felnéztem rá, ismét elvesztem ebben a szép szempárban. Ilyen szemeket még tuti nem láttam. Ahogy elkezdtem jobban fixírozni az arcát a látásom rögtön kiélesedett, és ezzel együtt a fiú arcvonásai is. Helyes volt, ezt azonnal megállapítottam. De ekkor feleszméltem, mert utat törtek az elmémbe Lea korábbi szavai. Hiszen nekem sincsen szükségem egy beképzelt, bunkó társaságára! Igaz, én még nem ismerem, de jobb, ha távol maradok tőlük! - határoztam el, majd azon kezdtem el gondolkodni, hogy miként léphetnénk le minél gyorsabban, de Lea már ki is találta. 
- Bocs, de mennünk kell. - vetette oda félvállról, majd mögém lépve megfordított és tolni kezdett az ellenkező irányba.
- Föntebb megyünk innen, ott még láttam egy helyet. - mondta. A röppálya egy kis völgyben helyezkedett el. Lent volt a pálya, a nézők pedig a domboldalról nézhették a repülőket, így ha föntebb repültek is, akkor is remek volt a rálátás. Két alakváltó már versenyzett is, és próbálták megelőzni egymást egy szlalom pályán. Lea leterített egy pokrócot, és arra letelepedtünk. Sokan csinálták így, mások pedig rönkpadokon ültek.
- Ki volt az a csaj, aki leszólított minket? - kérdeztem hirtelen.
- Jenna. Ő az, akit senki sem kedvel, a két csatlósán kívül. Mondjuk ő sem sok mindenkit. - legyintett, majd felállt, mire kérdőn ránéztem. - Hozok inni, mindjárt jövök! Addig el ne tűnj! - emelte fel a mutatóujját, majd elindult egy társaság felé, akik osztogatták az üdítőt, meg egy kis nasit. Visszafordultam a versenyzők felé, és csak ámultam, hogy milyen kecsesen repülnek sárkányként. Egy pillanatra elszomorodtam, mert eszembe jutottak Jenna szavai, és ha igaza van, akkor lehet, hogy én sosem fogok tudni repülni. Ám ez a kis elmélkedés elég is volt arra, hogy megjelenjen valaki előttem, és már csak akkor vegyem észre, mikor eltakarja előlem a kilátást.
- Leülhetek? - kérdezte a hihetetlenül kék szemű fiú, bár meg sem várta a válaszom már el is helyezkedett mellettem.
- Nem mondtam, hogy igen. - szóltam neki, oda sem nézve.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy miért vagy szomorú. Utána már megyek is, ha akarod. - nézett rám egy bátorító mosollyal.
- Milyen az a Földi futósárkány? - kérdeztem hirtelen.
- Miért kérdezed? - húzta fel az egyik szemöldökét, mire megállapítottam, hogy neki ez is jól áll.
- Csak úgy. - vontam vállat, és már azt hittem nem is válaszol, mikor a csönd után hirtelen belekezdett.
- Azt kell róluk tudni, hogy nincs szárnyuk, de remek futók, mint ahogy a nevükben is benne van. Nagyon gyorsak, és nekik erősebb az állkapcsuk és élesebb a fogaik, mint a legtöbb sárkánynak. A farkuk pedig hosszabb, mint a szárnyasoké, és ostorszerűen is tudják használni védekezésnél.
- Hű, mintha egy sárkány kézikönyvet olvastál volna föl. - néztem rá csodálkozva, mire elnevette magát.
- A suliban minden fajtát így kell tudni, szóval hajrá!
- Elég jó a memóriám, úgyhogy nem hiszem, hogy gond lesz vele. - mosolyodtam el, hiszen a rendes, hétköznapi iskolában is a kitűnőek közé tartoztam. Mondjuk a matekkal mindig meg kellett küzdenem, mert sem a tárgyat, sem a tanárt nem szerettem, úgyhogy általában abból négyes voltam, vagy néhanapján összejött az ötös is. Az osztályban pedig nagyon ritka volt matekból az ötös, és csak két fiú, meg egy lány volt zseni belőle, tehát meg is kaptam viccből a " stréber " jelzőt pár napra. A földrajz volt még a rizikósabb tantárgy, de abból a dolgozatokat mindig a padtársammal írtuk meg, mert a tanár sosem figyelt ránk csak a számítógépet nyomkodta, így a többiek is mindig használtak valami puskát, vagy egymást. 
- Engem meg a legtöbb fajta érdekel, szóval nekem sincs gondom vele. - törte meg a gondolatmenetem mosolyogva.
- Akkor nem nézed le úgy a Földi futókat, mint Jenna? - néztem rá.
- Egyáltalán nem.  - mondta úgy, mint ha butaságot kérdeztem volna. - Senki nem nézi le őket csak Jenna, de azt nem tudom, hogy miért. Az egyik haverom már rajta van az ügyön. - bólogatott, mire felnevettem. Levettem a pulcsimat, mert melegem volt és a derekamra kötöttem, de ekkor a fiú elkapta a kezem és tanulmányozni kezdte.
- Hol sérültél meg? - kérdezte, mire rájöttem, hogy a nyílvessző okozta kis vágásra gondolt.
- Elestem, és egy ág megszúrt. - mondtam, de láttam, hogy nem nagyon hisz nekem.
- Bekötözöm. - jelentette ki, és kivett egy díszes kendőt a zsebéből, de elhúztam a kezem.
- Miért engedném egy idegen fiúnak, hogy segítsen? - kérdeztem kihívóan ránézve.
- A nevem Nathaniel, barátoknak csak Nate. Most már nem vagyok idegen. - kacsintott, majd a kezemért nyúlt én pedig hagytam neki.
- Ettől még mindig nem ismerlek. A név nem mindig árulja el a személyiséget.
- Egy arkangyal neve. Pont olyan vagyok. - pislogott rám, mire szem forgatva elnevettem magam.  
- Én is tudtam. De azt majd meglátom, hogy olyan vagy e. - vigyorogtam rá, majd megláttam Lea közeledő alakját, és már abból tudtam, hogy baj lesz. Valakivel váltott egy szót, majd felénk fordulva felvillant a szeme. Először enyhén elnyílt a szája, majd szorosan összeszorította, és mikor meglátta, hogy a fiú a kezemet kötözgeti, talán még az orrából is szállt a füst ahogy fújtatott.

  
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     

2016. szeptember 5., hétfő

8.rész Beavatás, meg egy kis balhé



Sziasztok!

Itt is az új rész! Ugye már elkezdődött a suli, amit gondolom ti se nagyon vártatok, és sajnos kevesebb időm lesz írni. Megpróbálom majd hetente vagy kéthetente hozni a részeket, de nem ígérem biztosra. Remélem tetszeni fog ez a rész, a következő pedig még izgalmasabb lesz! Jó olvasást! :)
( U.i.: Szereplők frissítve, és hamarosan kikerül egy új. :) )


Nem tudom mennyi idő múlva, és milyen hosszú futás után végre visszaértünk, de nem mondhatni, hogy a legjobb állapotban. Camille arcán először csak döbbenet látszott, aztán megvillant a szeme és mérgesen betaszigált minket az ajtón. Hát igen, nem lehettünk egy felemelő látvány sáros csíkokkal a pólónkon, és levelekkel és gallyakkal díszített hajunkkal, amiből pár tincs az izzadt homlokunkra tapadt. Ugyanis Ryen-nek az a fenomenális ötlete támadt, hogy rövidítsük le az utat az erdőn keresztül. De végül is pár karcolástól a karunkon, és a fák gyökereiben való felbukástól eltekintve sikeresen hazaértünk.
- Őszintén nem tudom, hogy most sírjak vagy nevessek. - csóválta a fejét Camille.
- Hamarabb is hazaérhettünk volna, ha nem kellet volna őt állandóan felkaparnom a földről. - mutatott rám Ryen, mire széttártam a karom.
- Most mi van? Majd javítunk az egyensúlyodon. - bólogatott mintha csak magának mondta volna.
- Nincs semmi baj az egyensúlyommal! - jelentettem ki csípőre tett kézzel. Ryen felvonta a szemöldökét mintha csak azt kérdezné "Komolyan?", de hangosan válaszolni már nem tudott, mert Camille folytatta a lehordást.
- Hol voltatok egyáltalán, és te! - mutatott a fiára. - Miért nem viszed magaddal a telefonod? Nem lehet téged elérni, és ha valami baj lenne, hogyan hívnál fel? Komolyan titeket nem lehet egy napra sem összeereszteni, mert abból tuti nem sül ki semmi jó! - magyarázott, de egy kicsit látni lehetett rajta, hogy szórakoztatja a dolog. Ekkor beugrott egy újabb emlék és elvigyorodtam, mire két kérdő szempár meredt rám. Mutattam nekik egy képet arról, mikor átmásztunk egy kerítésen, hogy megnézhessük a halastót, de Ryen még közelebb akart menni és beleesett. Az őrök felfigyeltek a nagy placcsanásra, ezért gyorsan odasiettem, hogy segítsek neki kijönni, de ahogy próbáltam kihúzni én is megcsúsztam és mellette landoltam. Ryen gyorsan kitolt maga előtt a partra, de ő nem bírt kijönni, és már ott is álltak az emberek köztük apával. Ott álltam a füvön csurom vizesen, mögöttem pedig Ryen evickélt a tóban. Néhányan rosszallóan megcsóválták a fejüket, a többieket pedig szórakoztatta a jelenet, ahogy apát is, aki alig bírta visszafojtani a nevetést.
Camille halványan elmosolyodott az emlék láttán, majd rögtön fel is küldött minket az emeltre, hogy szedjük össze magunkat. Nem tartott sokáig átcserélni egy pólót, de a hajam kibogozása már annál inkább. Camille már türelmetlenül várt ránk, úgyhogy gyorsan lesiettünk és el is indultunk. Ugyanarra mentünk egy ideig, mint Ryen-nel, csak az egyik elágazásnál balra kanyarodtunk.
- Erre rövidebb. - mondta Camille, majd rám nézett. - Ne felejtsd el, hogy amikor kezet fogsz az alfával meg kell villantanod a sárkányszemed. A Dakari törzsben már évszázadok óta ez a szokás, ha új taggal bővül a falka, vagy ha egy rég nem látott személy visszajön.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül. - Azt mégis hogyan kell? Én még egyszer sem csináltam ilyet. - hadartam bepánikozva.
- Hogyhogy nem? Hiszen Ryen-nek meg kellet volna tanítania erre séta közben.
- Hupsz. - húzta be a nyakát az előbb említett.
- Hupsz?? - kérdeztük felháborodva Camille-val tökéletesen egyszerre.
- Akkor most mi lesz? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Na jó. Még tíz percünk van odaérni, egy kicsit gyakorlunk. - jelentette ki, majd mindannyian megálltunk. - Képzeld azt, hogy a belülről jövő erő átjár, és engedd egy kicsit érvényesülni, de ne teljesen, mert akkor át is változhatsz. Később majd meg tanulod uralni. - mondta, én pedig először furcsán néztem rá majd megpróbáltam.
- Na? Sikerült? - néztem rájuk. - mire megcsóválták a fejüket. Másodjára is megpróbáltam aztán elkezdtem volna harmadjára is, de Ryen megfogta a kezem.
- Nyugi. Ha túl feszült vagy nem fog menni, vagy hirtelen átalakulsz. Lazíts, és engedj az ösztöneidnek, úgy mikor megérkeztünk. - emlékeztetett arra mikor láttam a tükörképemet a tónál. Eszembe jutott az érzés mikor szélsebesen futottam, és akkor különös erő hajtott. Próbáltam erre koncentrálni, és engedtem annak a kis szikrának, hogy újra nagy lánggal égjen, mint legutóbb. Kinyitottam a szemem, és akkor már tudtam, hogy sikerült. Észleltem azt a kis izzást, amit múltkor, és a meleget is belül. 
- Ez hihetetlen! - nyílt el enyhén Camille szája a csodálkozástól. - Ilyen szemeket még sosem láttam.
- Bizony, de haladnunk kéne, mert nincs sok időnk. - sürgetett minket Ryen. Futólépésben továbbhaladtunk, miközben én azon ügyködtem, hogy visszaváltson a szemem az eredetire. Hagytam, hogy a meleg, ami összegyűlt a mellkasomban leülepedjen, és éreztem, hogy a szemem is visszavált az eredetire.
Odaérve az emberek egyre csak gyűltek egy épület előtt, ami valószínűleg a legnagyobb is lehetett a faluban, de mégsem ért a fák lombkoronáinak fölé. Régi építésűnek tűnt, a falak mégis tiszta fehérek voltak, amiket csillogó ezüst díszítés is borított. Márvány oszlopai korinthoszi oszlopfőben végződtek. A lépcső tetején, ami az emberek fölé emelkedett, pedig ott állt az alfa. Átfurakodtunk a tömegen egyenesen az oldalt álló Daniel felé, aki bőszen integetett nekünk. Megálltunk mellette és hallgattuk az éppen elkezdődő beszédet. Joseph beszámolt a kardfogúak támadásáról és, hogy lett két sebesültünk, de hamarosan jól lesznek, mert szerencsére nem súlyosak a sebek. Beszélt még az őrszemekről, és még sok más dologról, amihez nem igazán értettem, és ekkor egy kéz kulcsolódott a karomra. Megfordultam és Lea állt ott.
- Nemsokára te jössz. - mondta halkan, miközben közelebb hajolt, hogy értsem. Erre a kijelentésre kirázott a hideg.
- Izgulsz? - vette észre a megrezzenésemet. - Nem kell. Menni fog! - jelentette ki határozottan. - Eljössz velem este megnézni a röpversenyt? Izgalmas lesz! Az újoncok is a röppályán tanulnak meg repülni, és ott rendezik a versenyeket is.
- Oké elmegyek. Ha sikerül ezt most megcsinálnom. - tettem hozzá, mire megforgatta a szemét.
- Mondom, hogy megcsinálod! A véredben van, ahogyan az összes alakváltóéban. Bízz a képességedben. - mondta, és játékosan megbökött. - Szóval este mindenképp jössz! - jelentette ki.
- Végezetül, pedig szeretnék nektek bemutatni  valakit, aki régen köztünk élt és most újra csatlakozik a falkához. - hallottam meg a falkavezér határozott hangját, mire ledermedtem. Te jó ég! Rólam beszél! Nekem pedig majd ki kéne állni a falka elé megcsinálni azt, amit eddig csak kétszer tettem, és ebből az egyik nem szándékos volt. - Elvárom, hogy segítsetek a beilleszkedésében, mint minden új tagnak. - közölte, majd felém fordulva egyenesen a szemembe nézett, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben. 
- Oké, meg tudom csinálni! - biztattam magam. Legalább kiderült, hogy egy kicsit lámpalázas vagyok... Lassan fellépdeltem a lépcsőn, miközben minden egyes lépésnél jobban koncentráltam, hogy érezzem a már jól ismert meleget a bensőmben. Csak az volt a gond, hogy nem éreztem. Már majdnem felértem Joseph mellé, de még mindig semmi. A gyomrom borsónyira szűkült, de nem mutattam ki, hogy ideges vagyok. Látszólag nyugodtan megálltam úgy két méterre tőle, és vártam. Kinyújtotta felém a kezét, és tudtam, hogy itt az idő. Kétségbeesetten kaptam az erőm után, és akkor robbanásszerűen megérkezett a forróság a bensőmbe. A szemem perzselően felizzott, és Joseph pedig hunyorogva nézett rám, mintha vakító fényességet látna. Gyorsan lenyugtattam magam, nehogy egy két lábon járó villanykörtévé váljak, majd sárkány szemekkel kezet fogtam az alfával. Bólintott egy aprót, és utána már mehettem is vissza a helyemre. Hát a többiek reakciója elég vegyes volt. Camille és Lea csodálkozva néztek rám, Daniel izgatottan, Ryen pedig erősen gondolkodva vizslatott.
- Mégis mi a fene történt ott fent? - kérdezte Dan. Igen mostantól ez lesz Daniel beceneve. - Nem csak a szemed világított, de még a hajad is egy kicsit fényben derengett! Mondjuk, gyorsan elmúlt, és aki nem nagyon figyelt oda, az nem is vehette észre.
- Kétlem, hogy nem figyeltek oda egy új falkatag beavatására. - mormolta Ryen. - Mostantól még különórákat is tartok neked a suli mellett. Fejlesztenünk kell az önkontrollod! - határozta el, én meg felhúztam a szemöldökömet.
- Miért? Hiszen nem azzal volt baj, hogy nem tudtam visszafogni az erőmet, hanem azzal, hogy nem tudtam elindítani!
- Utána meg kirobbant belőled, és kis híján teljesen fénybe borítottad magad! - érvelt.
- Azért nem volt ilyen vészes. - szólt közbe Dan, mire Ryen szúrós tekintettel ránézett.
- Ha igaz amit sejtek, jobb felkészülnünk mielőtt még valaki ki akarna majd használni. - fordult felém, majd elindult kifelé a tömegből. Ám engem nem lehet ilyen könnyen lerázni, úgyhogy utána mentem volna, ha nem ragadja meg valaki a karom. 
- Hagyd, ilyenkor úgysem lehet kezdeni vele semmit. Majd beszél róla, ha akar. - mondta Lea. - Inkább induljunk, hogy jó helyünk legyen a röppályán. - kezdett el maga után húzni. Még egyszer visszanéztem arrafelé amerre Ryen indult, de végül megadtam magam és követtem az izgatott lányt. Egyenesen haladtunk, hogy a tömegből kiérve egy újabba botoljunk. Lea szitkozódva megtorpant én meg kis híján neki is mentem volna, ha nem figyelek. Lábujjhegyre álltam, hogy hátha találok majd egy kis egérutat, de még így sem láttam sokkal többet. Nem voltam magas, de alacsony sem, Lea pedig ugyanakkora lehetett, mint én, így ő sem juthatott többre.
- Azt hittem erre nem lesznek sokan, de úgy látszik, most sok mindenkit vonz a verseny.
- Erre. - ragadtam meg hirtelen a csuklóját, majd elkezdtem visszafelé húzni.
- Mégis hova megyünk?
- A megérzésem után.
- Jól hangzik. Csak remélem nem fog megcsalni. - mormolta. Gyorsan megkerültük a nagy épületet, majd az erdő felé siettem.
- Gondolhattam volna, hogy eszedbe jut valami ösvény. Ryen mesélte, hogy elég sokat jártatok az erdőben. Emlékszel rá?- kérdezte kíváncsian.
- Nagyjából igen, de van még pár dolog, ami homályos. - válaszoltam, majd ezután beértünk az erdőbe.







2016. augusztus 28., vasárnap

7.rész Az utólsó akadály



Sziasztok!


Itt is az új rész és remélem tetszeni fog! :) Köszönöm a 850 oldalmegtekintést! Írjatok kommentet is, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre! Jut eszembe kettő karakterrel bővült a szereplők menüpont és egy szereplő képét kicseréltem. Jó olvasást!


- Joseph? Úgy, mint te apa? - kérdeztem.
- Igen. Joseph Clark. A legtöbbször minket csak a vezetéknevünkön szólítottak, így nem volt keveredés. Vagy pedig őt uramnak engem pedig Joe-nak hívtak. - mesélte. - Most viszont indulnunk kell, ha feltűnésmentesen ki akarunk jutni innen. - jegyezte meg mire kissé elszomorodtam.
- Biztos nem maradtok? -  kérdeztem reménykedve.
- Nem lehet. - simított ki anya az arcomból egy tincset. - Ha maradnánk, akkor nagyobb veszély leselkedne rád. Könnyebben megtudnák úgy a kardfogúak, hogy itt vagy ha mi is visszajönnénk. Ha pedig bármi baj van azonnal szólj! Az elménk közötti kapun mindig elérsz. Most pedig hunyd le a szemed. - hajolt oda hozzám és homlokát az enyémhez érintette. Abban a pillanatban megéreztem a kötelék létrejöttét közöttünk, amibe rajtunk kívül nem nyúlhatott bele más. - Így. Holnap pedig gyere vissza a ruháidért meg a cuccaidért. - mondta és láttam rajta, hogy egy kicsit még aggódik.
- Szóval maradhatsz? Király! - lelkesedett be Daniel, akinek a jelenlétéről csaknem el is feledkeztem. - Olyan dolgokat fogunk csinálni, hogy ...  - kezdett bele ravaszul felcsillanó szemekkel, míg össze nem találkozott a tekintete a felnőttekével. - Csupa jót és hasznosat! - fejezte be ártatlanul vigyorogva, mire csaknem felprüszköltem a visszafojtott nevetéstől. Inkább bele sem akartam gondolni mit érthetett a jó és hasznos dolgok alatt ... Gyorsan elköszöntünk anyáéktól és megbeszéltük, hogy holnap délelőtt visszamegyünk a dolgaimért. Miután elmentek, leültünk a kanapéra egy-egy bögre teával, de nem sokáig ücsöröghettünk nyugodtan, mert a két fiú hirtelen felpattant majdnem kiöntve a forró italukat.
- Megjött Joseph. - jelentették be szinte egyszerre, mire majdnem elejtettem a poharam.
- De ezt honnan tudjátok? - kérdeztem.
- Szaglással, és az érzékek kifejlesztésével. Ne félj te is megtanulod majd a suliban. - mondta Daniel. - Akarjátok, hogy behívjam, vagy majd később? - kérdezte, mire mindenki felém fordult. Remek!
- Jó lesz most is. - mondtam nem éppen meggyőzően, Daniel pedig bólintva elindult az ajtó felé, amire összeszorultak az ujjaim a bögrémen.
- Az alfa Elmetörő sárkány. Gondolatolvasó és bárkiről megállapítja, hogy igazat mond e vagy hazudik. - mondta Ryen. Hát nem éppen megnyugtató szavak. 
Nem sokat kellett így ülnünk idegeskedve és már nyílt is az ajtó, amin belépett egy magas,  barna hajú és szürke szemű középkorú férfi, akit pedig Daniel követett. Tiszteletet követelő kisugárzását már csak a mély hangja tette ijesztőbbé. A tekintete nem árult el semmit, de mikor belépett a nappaliba rögtön kiszúrt engem. Felvillant a szeme egy pillanatra, mire szerettem volna még kisebbre összehúzni magam.
- Szóval miatta hívtatok. - állapította meg, miközben én már a menekülési útvonalaimat terveztem. De kívülről nem adtam jelét semminek. Szerintem még az izgulással vegyülő idegességet is rejtve tudtam tartani.
- Ugye te vagy Vane lánya? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam és szerencsére egy kicsit sem remegett meg a hangom.
- Miért vagy itt? - kérdezte már nem annyira színtelen hangon.
- Szerettem volna megismerni a fajtámat, hogy hova tartozom. Ha lehetne itt maradnék.  - válaszoltam. Mintha leomlott volna egy réteg páncél róla, és már nem volt olyan rideg a tekintete, hanem egy csipetnyi bizalmat és kedvességet is tükrözött.
- Örülök, hogy egy Vane visszatért közénk. - mondta barátságosabb hangon, mire egy halvány mosollyal bólintottam.
- Apád régi kérését betartva távol tartunk majd a veszélyes helyektől. Gondolom Jane rögtön vissza is vinne, ha megtudná, hogy kardfogúak közelében járkálsz.
- Az meglehet. Így sem volt könnyű meggyőzni, hogy maradhassak. - mondtam, miközben rám tört az az érzés, hogy én csak olyan helyeken fogok kikötni, ami nem éppen biztonságos.
- Ma gyűlés lesz a faluban. - fordult a férfi Camille felé. - Gyertek el, hogy bemutathassuk a többieknek. - mondta, majd egy rövid köszönés után távozott. Kifújtam a levegőt amiről észre sem vettem, hogy már egy ideje bent tartottam. 
- Hát ez jól ment. - jegyezte meg egy kisebb hallgatás után Ryen, majd felém nyúlt és összeborzolta a hajam.
- Igazán leszokhatnál erről! - mordultam fel, mire mind a két fiú felnevetett.
- Na, nekem mennem kell. - tápászkodott föl Daniel. - Találkozunk a gyűlésen. - mondta, és még egy emberrel kevesebben lettünk.
- Körbe vezesselek a faluban? - kérdezte meg hirtelen Ryen.
- Persze, de nem lesz belőle gond? - kérdeztem mire csak egy vállrándítással felelt. Hát nem akartam már az első nap bajba keveredni, de túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy nemet mondjak így elindultam utána az ajtóhoz.
Már egy ideje gyalogoltunk egy hosszú ösvényen, de nem láttam semmi jelét annak, hogy itt laknának.
- Mégis milyen messze van?
- Már hamarosan odaérünk. Tudod, a falu úgy van felépítve, hogy rengeteg ösvény behálózza azt, és szinte mindegyik a falu központjába juttat, ha követed őket. A központban nem laknak sokan, csak akik ott dolgoznak. Még az alfa és a családja sem. A könyvtáros is a könyvtárban lakik, a pék pedig az üzlete fölött. Van ott még hentes és gyümölcsös is, meg még egynéhány bolt. Mondjuk a ruhákért meg egyéb dolgokért az emberek városába szoktunk menni. - magyarázta, én meg nem győztem befogadni ezt a sok információt.
- De hogyan szerzitek be ezt a sok mindent? - kérdeztem, hiszen gondolom, emberek nem járnak ide, hogy behozzák a szükséges dolgokat.
- Jól gondolod. - mondta, mire felvontam a szemöldököm. - Túl nyílt volt az elméd így meghallottam, de ne félj, majd megtanulod lezárolni. - magyarázta, mire én elképzeltem, hogy az összes emlékemet, a gondolataimat meg mindent egy ládába bezárom, amihez csak nekem van kulcsom. - Na így kell ezt! - nézett rám elismerően. - A kérdésedre a válasz pedig, hogy mi hozzuk be magunknak, ami kell nem pedig az emberek. A beszerzés is egy olyan munka, amit a suli kijárása után lehet választani.
- Oké, értem. De még egy kérdés. Ha nem a falu központjában laknak a többiek, és nem is itt akkor hol?
- Na, figyelj. - állt meg, és a karomnál fogva maga mellé húzott. - Nézz arra és koncentrálj. - mutatott egy pontra maga elé az erdőben, de fák kacskaringós ágain kívül nem láttam semmit. Kérdőn ránéztem, ő meg csak megfogta a fejem és visszafordított. - Koncentrálj! Próbálj túlnézni a fákon. - mondta, én meg csak bámultam az erdőt. Egyszer csak mintha az ágak távolodtak volna egymástól egyre nagyobb réseket hagyva maguk között, és akkor megpillantottam egy faházat. Sötét színe, nagy ablakai és terasza modern hatást kölcsönzött neki.
- Mindenki ilyen rönkházakban lakik?
- Igen. Ez jobban beleolvad az erdőbe, és mint láttad a fák elrejtik őket, és néha még nekünk is segítenek. - mondta, én meg hitetlenkedve meredtem rá. Nem semmi, hogy a növények vigyáznak az alakváltókra és a házaikra is.
- Ez hihetetlen. - jegyeztem meg csodálkozva. - Ha véletlenül erre tévedne egy ember, akkor ő nem látná meg a házakat?
- Nem. De ha mégis amire szinte semmi esély sincsen, akkor egy Álomhozó, mint anyukád meg én kitörölné az emlékezetéből, hogy itt járt.
- Héj, Ryen! - hallottunk meg egy kiáltást hátulról. - Kit hoztál magaddal? - kérdezte a lány kissé gyanakvóan oldalra döntve a fejét mikor észrevett. Sötétszőke haja és kék szeme volt.
- Szia, Lea! Ő itt az unokatesóm Sophie.
- Ó, szia! - nézett rám a csodálkozástól nagyobbra nyílt szemekkel. - Lea Wright vagyok. - mutatkozott be mire mosolyogva biccentettem. - Hallottam én már rólad. Szívesen megmutatok majd mindent! Tudod Ryen nem mindig a legkiválóbb társaság... - kezdte, de a mondat félbe szakadt, mert Ryen az oldalába akart bökni, mire a lány nevetve arrébb ugrott. - Na, majd még találkozunk, de most mennem kell, mert mindjárt kezdődik a gyűlés. - mondta, majd mosolyogva felém intett és elfutott.
- A gyűlés! - csapott a homlokára Ryen. - Húzzunk haza, mert elsétáltuk az időt! - mondta, majd megint karon ragadva engem elkezdett visszafelé futni, én pedig loholhattam utána.